„Gyalázzák az időseket ordenáré módon, mert elmennek vásárolni. Azoktól, akik ilyen hangnemben írogatnak, kérdezem: őket ki szülte?” – írta egy elkeseredett és dühös nyugdíjas korú hölgy egy népszerű internetes portálon. „Érdekelne, hogy került be a vírus az idősotthonokba, mert abban biztos vagyok, hogy közülük egy sem síelt Tirolban!” – vágja oda dacosan egy szüleit féltő fiatalasszony ugyanott.
Az idézeteket vég nélkül sorolhatnám. Ezek a példák a valóságból vett illusztrációk, arra használom őket, hogy segítsenek megérteni azokat a szociálpszichológiai folyamatokat, amelyek a mostani koronavírus-járvány idején a felszínre törtek, csakúgy, mint a történelemben járványok idején mindenkor.
A járvány kapcsán eleinte a bagatellizálás, a „nálunk nem történhet ilyesmi” volt az elterjedt vélemény, amit a befolyásos média egyes csatornái is osztottak. Rövidesen kiderült, hogy a járvány nemcsak a messzi távolban okoz megbetegedéseket, azok körében, akik „furcsa étkezési szokásaikkal maguk is tehetnek róla, hogy áldozattá váltak”, hanem a környező országokban és nálunk is, az európai kultúrkör kellős közepén. Ekkor többen is tudni vélték, hogy a vírust „idegenek” hurcolták be hozzánk. Rövidesen kitört a pánik, egyre vadabb elképzelések keltek szárnyra a feltételezett okokról és a lehetséges következményekről. Egymásnak ellentmondó hivatalos nyilatkozatok követték egymást, arról hogy mit tegyünk és mit ne, és közben kiderült, hogy még nincs tudományosan elfogadott ismeretünk a vírusról és a gyógyításáról. Nemcsak nekünk magyaroknak nincs, de senkinek a világon.
Találgatások, sejtések, összeesküvés-elméletek
Sokan (a legtöbben) megrettentek, a történelmi tapasztalatokkal jobban felvértezettek, gyorsan bevásároltak mindent, amit értek. Az emberek ilyen váratlan és ismeretlen helyzetben egyértelmű válaszokat akarnak: mi történik és miért? Az egyértelmű válaszokat a közösségük felelős vezetőitől várják, de bárki legyen is éppen vezető pozícióban, jó adag gyanakvás is övezi mondandójukat. Az emberek ilyenkor találgatnak, sejtenek és sejtetnek, egyre-másra születnek a különböző összeesküvés-elméletek.
Az ismerethiány, a zavar a sztereotípiák, az előítéletek és a diszkrimináció melegágya. Az „idegenek”, a „hazatérő vendégmunkások”, az „ilyenkor is síelők”, az „utcán lófráló öregek”, a „szájmaszk nélkül kimozdulók”, a „futók és kerékpárosok”. Akiknek „pozitív lett a tesztje”, aki „tüneteket mutat”, a „veszélyeztetettek” – csak néhány azokból a cimkékből, amelyeket ilyenkor virtuálisan ráragasztunk másokra, rámutatva ezzel, hogy az „olyanok okozzák a bajt, mint ő”!
Ez a stigmatizáció, a megbélyegzés. A megbélyegzés fájdalmas annak, aki a közvetlen áldozata, például az öregeknek. De a stigmatizálás veszélyes a közösség egészére nézve is, mert olyan megfontolásokat és magatartásokat kelt életre, amelyekkel lehetséges a megbélyegzés elkerülése, például a tesztelés és az elkülönítés elkerülése, kijátszása, ezáltal a közösség veszélyeztetése. A további negatív következményekkel majd a járvány lecsengése után számolhatunk.
Többen a megbélyegzettek közé kerülhetnek
A vírus (egyelőre) ilyen, és szurkoljunk, hogy minél előbb
kiismerjük. Ismerjük meg azok történeteit, akik megszenvedték a vírus hatását,
akik megküzdöttek vele. Jó dolog, hogy ismert emberek megosztották betegségük
és kigyógyulásuk történetét a magazinokban és a világhálón, de szükségünk van
az általunk közvetlenül is ismert emberek történeteire is, mert így fogunk
hétköznapi, hasznos tapasztalatokra szert tenni, és kevésbé félni. Ehhez pedig
az kell, hogy felülemelkedjünk a diszkriminációs hajlamainkon, és el tudjuk
választani az embert a vírustól.
Fábián Tamás
pszichológus
